A torockói ősz évről évre elvarázsol. Boldog vagyok, hogy másfél év kihagyás után végre ismét teljes valónkban lehettünk jelen a kétszer felkelő nap hazájában, és fedezhettük fel a ködbe burkolózó Székelykő körvonalait.
A mindennapok szürkeségét széppé színező történés a mesélés. A Duna-Házban megélem a csodát, gyerekeknek mesélek, szárnyalunk a mesék világában, azonosulva egy-egy szereplővel, aki leküzdi az akadályokat és eléri célját. A jó mindig győz, a szeretet belepi a teret.
Mindig bámulatba ejt, amikor az utolsó kanyar után feltűnik a Székelykő. Megérkezés ez és a Lét különleges pillanata, amiért nagy hálát érzek. Nemcsak a helyért, az emberekért, hanem a Lélekműhelyért, aminek része lehetek.
A Duna-Ház tevékenységei megerősítik a torockói, erdélyi mibenlétünk, hovatartozásunk, magyarságtudatunk. Itt mindig örömteli találkozások jöttek létre a gyerekek, tanítók és vendégek számára egyaránt.
Magasra szállt az örömteli kacaj, akár az égig érő fa, s Óperenciás tengernyi széles mosollyal örültünk egymásnak a Mesepadláson. Gyermekek, felnőttek, végre újra együtt tapasztalhattuk meg az élőszavas mesemondás, a közös népdaléneklés, az anyanyelvünk varázslatos erejét. Valóban közösségformáló és az együttérzést, az összetartozást erősítő alkalmak ezek.
