„A torockói öltözet az egyik leggazdagabb és legváltozatosabb magyar népi öltözet. A nők kisgyermek koruktól asszony korukig különböző hímes, apró fémlemezkékkel, fehér csipkével díszített vagy egyszerű, díszítetlen inget viselnek. Ehhez alkalmak és korok szerint különböző szoknyát vesznek. A fiatalok különösen kedvelik a fehér, sűrűn ráncolt szoknyát; ezt egészíti ki a „kösöny” vagyis hajdan a szoknya tartására szolgáló pántos felsőrész. […] a nagyleányok férjhezmenetelük előtt aranycsipkével borított fekete bársony pártában, fiatalasszony korukban pedig hímes fejkendőben és fehér fátyolban járnak.”
Nagy Jenő A torockói magyar népi öltözet című kötetéből származik ez a részlet, ami a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál jelent meg 1957-ben. Figyelmet érdemel, hogy a mindössze 1050 példányban (ez akkoriban különösen alacsony példányszámnak számított) megjelent tartalmas kötet képanyaga nagyrészt 1930–40-es évekbeli felvételekből tevődik össze. Olyanokból, amelyekből több képeslap is megjelent korábban.
A híresen szép és praktikus torockói „egyoldalas” szíves csizma is felbukkan a legtöbb ünnepi viseletet ábrázoló képeslapon. „A lábbeli a nőknél mindig piros csizma; a hétköznapi egyszerű, de a szives csizmának nevezett ünnepnapi nagyon díszes; szára oly hosszu, hogy a lábtőig érne fel, ha a bokánál sürű ránczba nem szednék, sarka nagyon magas és keskeny. Neve onnan ered, hogy fejbőre szividomulag van kimetszve, mit egy másik toldalékdarab egészit ki; mely szabás idézi elő azt, hogy a talp és a csizma hegyes orra felkunkorodik, mint az a törökpapucsoknál szokásos.” Lám, Orbán Balázs Torockóról szóló tájleírásából sem maradt ki az itteni leányok s asszonyok jellegzetes hegyes orrú, magas sarkú, ráncolt szárú piros csizmája, amelynek szépségéhez csak különlegessége mérhető. Ez a lábbeli ugyanis jobb és bal lábon egyaránt hordható.
Malonyay Dezső A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete című 1909-ben megjelent nagy munkájában így ír a torockói férfiak öltözetéről: „Lobogós ujju gyolcsing hímezve a kézelőnél, a házasoké veressel, a legényeké fehérrel; szűk fehér posztónadrág, oldalán zöld szegélylyel, elől vitézkötés forma ékítés rajta. A csizma magas sarku, a fiatalok néha bojtot viselnek fenn a csizma szárán. Veres övet hordanak, bõrbõl, s a fiatalabbak ezt is díszesebben szeretik, rendesen bőrboglárokkal díszítik. Irhamellényük fehér színű s rókaprémes ködmöny jön fölibe. Ez a ködmöny és a mellény is nagyon cifrán van kihímezve, a legényeké vörös, a házasoké kék selyem hímzéssel. Ha templomba mennek, akkor a condrát viselik; elől és hátul nagyon díszesen van kivarva, sárga, veres és nemzetiszínűvel. Kalapot viselnek nyáron, sapkát télen. Kalapjuk fekete, széles karimáju és teteje kerek. Sapkájuk birkabőrből készül. Templomba kucsmát hordanak.”
A jeles művészettörténész a régi torockói férfi lábbeliről, a kékbojtos csizmáról már mint ritkaságról ír művében.
Balázs D. Attila író, újságíró