A régi torockói hősök bizonyára vaskenyeret ettek, hogy erejük legyen szembeszállni tatárral, labanccal és móccal. A vaskenyér pedig nem csak a legendákban van.
A vasérc kitermelése és a vasművesség Torockón már a középkorban megkezdődött. (A település nevét is valószínű a toroszkó, tarack, vaskő-vassalak jelentésű szavakból kapta.) A bányákból kitermelt vasércet a kőkertekben helyezték el és a pörkölést követően kohókba tették. A kohókat először szénnel töltötték meg, majd az izzó szénre helyezték a vasköveket. A fújtatókat vízi erővel működtették és a kohósípok fél napig fújták a levegőt a kohóba. A megolvadt vasérc a kohó fenekén gyűlt össze és ez volt a vaskenyér. (A vaskenyeret szénporral betemették, nehogy túl gyorsan kihűljön.) A verőkből a vaskenyeret a kovácsműhelyekbe szállították. A hajdani kovácsok nem csak megbecsült mesteremberek voltak, de sokszor embert és állatot is gyógyítottak, és a néphit úgy tartotta, hogy varázserővel rendelkeznek. Meg tudták patkolni a boszorkányokat és a hősöknek bűvös erejű fegyvereket kovácsoltak. (Gondoljunk csak Attila kardjára, vagy Ilmarinenre, a Kalevala mitikus kovácsára.) Torockón a Remete patak völgyéből érkezett táltosok jöttek kardot kovácsoltatni, amivel aztán győzedelmeskedtek a tatárok felett. (A Torockótól nem messze lévő, Túri-hasadékban a Kővárbérci tető Domosnak nevezett oldalán a XX. század elején sziklarepedésbe helyezett kardot találtak. A dombok-hegyek tetején a földbe szúrt kard szertartása már a szkítáknál megvolt, de jellemző a hunokra, avarokra, s középkori magyarokra is egészen a XIV. századig.) A honalapító magyarok Tárkány-Tarján nevű törzsének jelentése is vasverő kovács. (Mongóliában ma is Darhan (kovács) a neve a „vas-hegyek” közelében lévő városnak.) Erdélyben még száz évvel ezelőtt is az újszülött bölcsőjébe vastárgyakat helyeztek a rontó szellemek távoltartására. A kovácsműhelyek azonban a szekerüket vasaltató fuvarosok, lovukat patkoltató katonák, ekevasat készíttető parasztok, vagy csak az éppen ott tanyázó vándorok számára hírek, értesülések, ismeretek és élmények kicserélésének színhelyei is voltak. Nem csoda, hogy a kovácsok mindenről tudtak.
A torockói cigány kovácsok alacsony tűzhelynél kuporogva elsősorban laposvasat, patkót, fogazott élű sarlót, üstláncot és marhakolompot készítettek. Az állva dolgozó magyar kovácsok szerszámokat, tűzikutyát, konyhaeszközöket készítettek, sokszor igen díszes kivitelben. A torockói ablakrácsok, vaskilincsek, kulcspajzsok, kapuvasalások és nyárstartó vasmacskák valóságos iparművészeti remekművek. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kuruc hadseregnek fegyvereket is készítettek a mesterek. (Napjainkban is hallani idős emberektől, hogy fokosa régen mindenkinek volt.)
A második világháború után elsősorban a vastárgyak megőrzésére és bemutatásara jött létre a torockói Néprajzi Múzeum. Gyűjteménye világhírű. Láthatjuk a vasérc útját a bányákból a kohókig és azt, hogy a kovácsmester munkája során, hogy lesz az izzó vasból nemzedékeket kiszolgáló kenyérkereső szerszám, vagy ha úgy hozza a szükség, a családot és hazát védelmező fegyver.
A vaskenyér így adott kenyérkereső munkát – kenyeret a torockóiaknak. Nem csoda, hogy közben ők is vasemberré váltak.
Szorgalmuk, kitartásuk, ügyességük és a szülőhelyükhöz való ragaszkodásuk alapján valóban nevezhetjük őket „vasembereknek”.
Torockón a mai napig megrendezik a vaskenyér ünnepét.
Hidán Csaba történész, régész