[vc_row][vc_column width=”1/2″][bsf-info-box icon=”Defaults-mail-reply” icon_size=”28″ title=”VISSZA” read_more=”box” link=”url:https%3A%2F%2Fduna-haz.com%2Forok-tel-a-februari-filmklubban%2F|title:%C3%96r%C3%B6k%20t%C3%A9l%20a%20febru%C3%A1ri%20Filmklubban||”][/bsf-info-box][/vc_column][vc_column width=”1/2″][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”55801″ img_size=”1200×600″ alignment=”center”][vc_column_text css=”.vc_custom_1582282466260{padding-top: 20px !important;}”]Részlet Dr. Bognár Zalán egyetemi docens Magyarok szovjet fogságban, kényszermunkán című tanulmányából.

Civilként elhurcoltak, vagyis a „málenkij robotosok”

A kifejezés eredete az orosz málenkajarabota (маленькаяработа), ami „kis munkát” jelent. A második világháború során Magyarország területére érkező szovjet fegyveres szervek – a Vörös Hadsereg és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) – emberei többnyire ennek a kifejezésnek a sűrű használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával hurcolták el a polgári lakosság tömegeit 13 évestől a 76 évesig több éves kényszermunkára. Így csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, ellenszegüléseknek, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék. Ezért vált a kifejezés a polgári lakosság ítélet nélküli, tömeges elhurcolásának és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a kifejezésévé. A „málenkij robot”-ra elhurcoltak nagyobb részét „hadifogolyként” a katona hadifoglyok közé vegyítve hadifogolytáborokba vitték, míg kisebb részüket német internáltként. A (hadi)fogságba vetettek 1/3-a civil volt.

Indokok, csoportok

A tömeges elhurcolásoknak két alapvető indoka volt, a (rabszolga)munkaerő beszerzés és a megtorlás. Sztálin már az 1943. március 23-i Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén leszögezte: „Magyarországot meg kell büntetni.” 

A tömeges deportálások általános indokai mellett a korabeli, revideált, 172 ezer km2-es, 14,7 milliós Magyarországról történt civil elhurcolások, vagyis a „málenkij robotosok” – a dokumentumok alapján – kétféle fogolystátuszba és három csoportba sorolhatók: 

I. Hadifogolyként
1.) hadifogolylétszám-kiegészítés,
2.) etnikai tisztogatás,
II. Internáltként
3.) németként való internálás.

A hadifogolylétszám-kiegészítésnek kétféle indoka volt

Az egyik, egy legfelsőbb szintű, központi utasítás, amelyben elrendelték, hogy minden férfit össze kell szedni és hadifogságba kell vinni, aki 1941-től bármennyi időre katona volt, függetlenül attól, hogy a Vörös Hadsereg odaérkezése előtt akár több évvel is leszerelték egészségügyi okokból. Azonban azt a parancsot sokszor 18-50, vagy 14-50 éves férfiakra, fiúkra vonatkoztatva alkalmazták a Székelyföldtől Vas vármegyéig, 1944 szeptembertől 1945. május 30-ig! (A parancsot a legkülönbözőbb módon, a legkülönfélébb megtévesztéssel hajtották végre. Szombathelyen hirdetményben közölték, hogy a városban tartózkodó katonaviselt személyek jelentkezzenek karhatalmi szolgálatra az új, demokratikus hadseregbe. Másutt azt doboltatták ki, hogy aki kincstári ruházattal rendelkezik, annak azt le kell adnia. A felhívásnak eleget tevőket fegyveres őrök kísérték a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba.) Többnyire főbelövés terhe mellett kellett a lakosoknak jelentkezniük, míg egyes helyeken a jelentkezés elmulasztása esetén a mulasztók családja elleni megtorló intézkedéseket is kilátásba helyeztek. 

A másik, helyi szintű, szubjektív döntés volt. Ezeknél az elhurcolásoknál a szovjet magasabbegységek; a front- vagy a hadseregparancsnokok voltak a felelősek, akik a feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének a sikertelenségét, illetve késését az ellenséges erőknek a vártnál magasabb létszámával magyarázták. Mivel ez nem volt igaz, a hiányzó fogolymennyiséget a lakosság köréből pótolták. Ilyen fogolygyűjtések történtek például az elhúzódó tordai, a hadműveleti kudarccal végződő tiszántúli páncélos és az elhúzódó budapesti csata következtében. 

Budapest elhúzódó ostroma miatt 100 ezer civil elhurcolása (1944 december–1945 április)

Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását és 1944. október 28-án parancsba adta Malinovszkij marsallnak, hogy csapatai mielőbb, menetből foglalják el a magyar fővárost. Ezzel szemben a Budapest hadművelet 108 napig, míg a főváros katlancsatája, az ostromgyűrű bezáródása után 52 napig elhúzódott és csak február 13-án fejeződött be. (Érdekességként: az I. világháborúban győztes nagyhatalom, Franciaország csak 43 napig volt képes ellenállni a náci Németország haderejének!) Eddigre pedig a Zsukov marsall által vezetett1. Belorusz Front már 60 km-re megközelítette Berlint. Moszkvában pedig nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának és egyre türelmetlenebbek lettek.

A tábornok a megtorlástól való félelmében, Budapest bevételének az elhúzódását az ellenséges erők vártnál nagyobb létszámával magyarázta. A marsall az ostromra vonatkozó végső, összegző jelentésében arról számolt be, hogy 188 000 fős ellenséges erőt számolt fel, akik közül több mint 50 ezren meghaltak és 138 ezer főt fogságba ejtett. Ugyanakkor a 79 ezer fős német-magyar védők közül csak maximum 35-40 ezer fő eshetett szovjet fogságba az elhúzódó, rendkívül heves harcok következtében. Tehát hiányzott mintegy 100 ezer hadifogoly. A marsallnak ez komoly problémát okozott, ugyanis a hadifoglyokat át kellett adnia az NKVD Haidfogoly- és Internáltügyi Főparancsnokságának, a GUPVI-nak, illetve eljuttatnia annak hadseregbeli fogadópontjaihoz. Malinovszkij a hiányzó fogolymennyiséget Budapest és az azt körülvevő agglomeráció polgári lakosságából pótolta.

Vitték a civileket az óvóhelyekről, a lakásokból, az utcákról, sőt a gyárakból, az üzemekből is igazolás vagy csak egy kis munka, „málenkij robot” ígéretével. Különös előszeretettel vitték el az egyenruhás közalkalmazottakat, a postásokat, vasutasokat, BSZKRT-osokat (a BKV elődje), vagy éppen rendőröket, akikre könnyen rásüthették, hogy valamilyen különleges fegyveres testületeknek a tagjai.

S a marsall, hogy tovább valószínűsítse csalását, egyéb „fogásokat” is alkalmazott. Egyik, a Külügyminisztériumhoz írt felháborodott hangú levélben például a következők olvashatók: „Újabban az oroszok a magyar hadifoglyokat beöltöztetik német egyenruhába, ezzel akarják a világot félrevezetni, hogy német foglyot visznek, persze senkinek nem szabad megközelíteni a fogolyszállítmányt.”

A szovjeteknek teljesen mindegy volt a foglyok kiléte, csak egy dolog volt fontos: a létszám.

Több antifasiszta ellenállót is fogságba vetettek, mint például D. Róbert antifasiszta ellenállót, akit a nyilasok az Andrássy út 60-ban megkínoztak, „majd a Duna-partra vitték kivégezni, több társával együtt.” A rájuk leadott géppisztolysorozat D. Róbertet nem sebezte meg halálosan. „Felgyógyult, de 1945. április 3-án ismeretlen okból, a nála lévő ellenállási mozgalmi igazolványa ellenére elvitték, ahonnan a máramarosszigeti fogolytáborba került.” – olvasható az egyik szabadítási kérelemben. Sőt több, a szovjetek oldalán, a Budai Önkéntes Ezred tagjaként harcolt magyar katonát is hadifogságba vetve elhurcoltak.

A budapesti gettóba zárt zsidóság egy része sem sokáig örülhetett a január 18-i felszabadulásnak, mert többüket még aznap, hazatérve lakásukba, a lakótársaikkal együtt hurcolták el. Sőt sok, a náci Németországba deportált zsidó személyt, akik túlélték a KZ lágerek borzalmait hazafele jövet, vagy hazaérkezve Budapestre az orosz-angol nyelvű igazolásukat semmibe véve hurcolták el egy másik típusú embertelen birodalom lágereibe. 13 éves gyerekeket és 60 felettieket is elhurcoltak.

A Budapest környéki településekről is tömegesen vitték az embereket, mint például Kesztölcről igazoltatás címén 254 bányászt hurcoltak el, Érdről és környékéről mintegy 4500, Pesthidegkútról 700, Rákospalotáról több mint 600 férfit.

A civilek összeszedése Budapestről és környékéről decembertől április végéig tartott, őket 8 hadifogolytáborban gyűjtötték össze, közülük a legtöbbet a 80 ezer fős ceglédi, a 40 ezer fős gödöllői és a 25 ezer fős bajai lágerbe vittek. Utóbbi esetében a foglyokat közel 200 km-t hajtották 6-7 napon keresztül, hiányos öltözékben, sokszor mínusz 10-20 fokos hidegben, szinte étlen-szomjan. E hadifogolytáborok lakóinak több mint a fele civil volt, különösen a gödöllőiben, ahol ez az arány 80-85% volt. A svájci követség jelentése szerint a gödöllői „koncentrációs tábor”-ban „mintegy 40 ezer internáltat (tehát civilt – B. Z.) őriznek és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket”.

A trianoni Magyarországról 150-170 ezer férfit és fiút vittek el civilként szovjet hadifogságba.

Etnikai tisztogatás

A második csoportot az etnikai tisztogatás áldozataként elhurcoltak alkotják. Ha trianoni határon kívüli, az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásokat vizsgáljuk, akkor egyértelműen kimutatható, hogy a Magyarországgal szomszédos országok politikai, katonai vezetői a háborús helyzetet igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére is felhasználni.

A legnagyobb mértékű etnikai tisztogatásra a Magyarországhoz 1939 márciusában – Csehszlovákia első felbomlásakor – visszacsatolt Kárpátalján és a vele szomszédos területeken került sor, annak érdekében, hogy Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolása zökkenőmentesen történjen. Ennek előkészítéseként – elsősorban magyar és német – lakosság megfélemlítésére, az esetleges ellenakciók elkerülése érdekében Kárpátaljáról deportálták a magyar és német férfiakat. Ennek végrehajtására adta ki a 0036-os, (Szigorúan titkos!) parancsot a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén. E szerint: „Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek laknak, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani.” A parancs végrehajtását az NKVD-re bízták. A lakosság a parancsról a november 13-i dátummal ellátott a „Városparancsnokság 2. számú parancsa” felzetű falragaszokról értesült. Ebben azt hazudták a lakosságnak, hogy csak igazoltatás végett kell megjelennie a 18-50 éves közötti férfi lakosságnak a megadott parancsnokságokon. Így a parancsnak eleget tevők felkészületlenül, csak kiskabátban, megfelelő ruházat, élelem, evőeszközök és evőedények nélkül kerültek a hadifogság embertpróbáló, sanyarú körülményei közé, ami miatt nagyon nagy volt köztük a halálozási arány. Ugyanakkor a falvakban 3 napi munka ürügyén vitték el a 15-76 év közötti férfiakat.

Kárpátaljáról mintegy 30 ezer férfit hurcoltak el szovjet hadifogságba. Etnikai tisztogatás céljával az 1938-1941-ben visszacsatolt területekről összesen 80-90 ezer magyar embert hurcoltak el.

A németként való internálás

Ez a csoport két alapvető momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor, ezeket az embereket már internáltként – a korabeli magyar dokumentumok szerint deportáltként – külön gyűjtőhelyekre vitték, ahonnan külön szerelvényekkel szállították őket a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve, internálótáborokban helyezték el őket.

Ennek központi, írásba fektetett alapja a szovjet Államvédelmi Bizottság (ÁVB) 1944. december 16-i 7161. számú határozata volt, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. A határozat kimondta, hogy „A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. […] Engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt, ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként. […] Valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani. […]A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.” Sztálin a „mozgósítás” irányítását az NKVD-re bízta.

E határozat végrehajtási utasításaként a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. december 22-én kiadta a 0060-as (Szigorúan titkos!) parancsát. Ennek a lakosság számára megfogalmazott, falragaszokon megjelent változatában már „az összes német származású munkaképes személyek” voltak kötelesek jelentkezni a kijelölt helyen és időpontban, s a lakosságot félrevezetve azt hazudták, hogy közvetlenül a front mögötti területen kell majd munkát végezniük.

A származási alapú megkülönböztetés kritériumait nem határozták meg központilag, így az összegyűjtést végrehajtó parancsnokok tág teret kaptak a német származás meghatározására. Így írt erről a kommunista Révai József a Moszkvában lévő Rákosi Mátyásnak: „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció, sajnos nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. […] Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, sőt nemzetgyűlési képviselőket vittek, azért mert német nevűek, sőt vittek tiszta magyar nevűeket is. Szóval, kissé sok volt az ilyen akcióknál természetesen elkerülhetetlen helyi túlkapás.” 

A végrehajtók nemcsak a származást értelmezték „tágan”, hanem – a szovjet gyakorlatnak megfelelően – most sem tartották be a korhatárokat, s azt messze túllépve, 16-65 éves korig hurcolták el a polgári lakosokat.

Ugyanakkor a 0060-as parancsba már az is belekerült – ellentétben a 0036-os paranccsal –, hogy: „A mozgósítottak vigyenek magukkal: meleg felső ruhát, 2 pár hordható állapotban levő lábbelit, 3 rend fehérneműt, ágyneműt és takarót, evőedényt és 15 napi élelmet.” Ebből adódóan a német nemzetiségűként elhurcoltaknak jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint azoknak, akiket a 0036-os parancs alapján, vagy például Budapestről hadifogolylétszám-kiegészítésként hurcoltak el, ugyanis utóbbiakat teljesen felkészületlenül érte az elszállítás. 

A felhívás utolsó, 5. pontjában pedig megfenyegették az érintett korosztályú német származásúakat és családtagjaikat arra az esetre, ha nem tennének eleget a felhívásnak: „Hadbíróság fog felettük ítélni. Ugyancsak szigorú megtorlásban részesülnek családtagjaik, bűntársaik.”

Az elhurcolásokat a frontok parancsnokságaihoz rendelt NKVD-s kisegítő osztagok végezték a velük együttműködő partizánokkal, mint például a MOKAN Kommitéval és más, elsősorban baloldali gondolkodású emberekkel. 

Magyarországon a németként történt internálások 1944. december 22. és 1945. február 2. között zajlottak le. Hazánk mai területéről 50-65 ezer, míg az 1944-es területéről 80-105 ezer férfit és nőt, fiút és lányt hurcoltak el több éves kényszermunkára.

Az internáltként elhurcoltak 1-5 napig gyalogoltak vagy szállították őket a gyűjtőtáborokig, ahol egy-két hetet töltöttek el, s már szállították is tovább őket. Akiket hadifogolyként vittek el, azok 1-10 napig gyalogoltak – esetenként 180-220 km-t megtéve – a gyűjtőtáborokig, ahol általában 2, de akár 6-7 hónapot is eltöltöttek egy vagy több gyűjtő- és tranzittábort megjárva, mire bevagonírozták őket a Szovjetunió felé. Utóbbiak 20-25%-a el sem érte a szovjetunióbeli lágereket, meghaltak a gyalogmenetek, a gyűjtő- és tranzitlágerek antihigiénikus, járványokkal tizedelő embertelen körülményei között.

A civilként elhurcoltaknak, vagyis a „málenkij robotosoknak” átlagosan 30-40%-a belehalt a szovjet fogság és a kényszermunka embertelen körülményeibe. Azonban vannak olyan települések például  Csonka-Bereg területén, ahol az elhurcoltak 70-90%-a odaveszett. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ.

…………………………………………………………………………………………………..

A köznyelvben a „Gulág” kifejezés fogalommá vált, amelyen immár a GULAG alá tartozó egész büntetés-végrehajtási rendszert értették, vagyis a GULAG lágereit, börtöneit és rabtelepeit együtt. S a GULAG-táborok úgy helyezkedtek el szigetekként a Szovjetunió területén, mint a fekélyek egy beteg ember testén. Ez volt a szovjet állami terror legembertelenebb intézménye, amely a kommunista rendszer lényegéből fakadt. Hiszen egy illegitim szűk hatalmi csoport az uralmát csak folyamatos, úgymond „forradalmi” terrorral, a saját, illetve a meghódított országok lakosságának folyamatos félelemben tartásával tudta megtartani. 

Szerző: Dr. Bognár Zalán egyetemi docens, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának alelnöke
Forrás és részletesebb történelmi háttér: Gulág Emlékbizottság[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]