[vc_row][vc_column][bsf-info-box icon=”Defaults-calendar” icon_size=”28″ title=”FEBRUÁR 21.”][/bsf-info-box][vc_single_image image=”55986″ img_size=”1200×600″ alignment=”center”][vc_column_text css=”.vc_custom_1583085511899{padding-top: 20px !important;}”]

Meseváró hangulatban, sok kreatív ötletben, vidám játékosságban a februári Tekergő meseműhelyekben sem volt hiány. A csoportok ezúttal is a ráhangoló játékok segítségével nyertek bebocsátást a mesék varázslatos világába. Beszélgettek arról, milyen érzésekkel érkeztek, a játékok is segítettek feloldódni és megteremteni a meseváró hangulatot, majd a mesehullámok hátán ismét messze repültek: A varjúkirály című mesét hallgathatták meg a gyerekek..

A meséhez kapcsolódó irányított beszélgetést visszacsatolás követte az előző találkozáskor készített emberi életet életszakaszokra felosztó ábrához: a felnőtté válás döntések sorozata, amelyben meghatározó, hogy jó vagy rossz döntéseket hozunk. Az ábrát a felelősségvállalással is kiegészítették és arról beszélgettek, milyen döntéseket hoztak eddigi életükben, mi volt, ami jó döntésnek tűnt, mégsem bizonyult annak, vagy épp fordítva.

A páros játékban „egymást tükrözték” a gyerekek, majd arcmimikával különféle érzéseket jelenítettek meg, a társaik pedig kitalálták, milyen érzést mutattak be. Rövid szituációkat találtak ki, és ezeket jelmezbe beöltözve is bemutatták, társaik pedig elmesélték, amit láttak. Ezt a játékot meseszövés követte, amiben a kommunikáció fontosságát emelték ki.

Zárásként körben állva a szokásos játék következett: három dolgot kellett mondaniuk a gyerekeknek, amit erről az alkalomról hazavisznek. Ez a visszajelzés mindig fontos, hisz a gyerekek a megélt történések, élmények közül választottak a felsoroláskor. Jókedv, játék, mese, nevetés szavak hangzottak el legtöbbször. Csodás nap volt, sok pozitív élménnyel.

A kiskamaszok számára indított hiánypótló sorozatban kreatív, korszerű drámapedagógiai műhelyfoglalkozásokkal várjuk a torockói Sebes Pál Általános Iskola és a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum 5-6. osztályos diákjait a Tekergő Meseösvény oktatóival.[/vc_column_text][dt_media_gallery_carousel image_border_radius=”0px” autoplay=”y” project_icon_color=”#ffffff” project_icon_border_width=”0px” arrows=”n” css_dt_gallery_carousel=”.vc_custom_1583086712017{padding-top: 30px !important;padding-bottom: 30px !important;}” include=”55987,55988,55989″][vc_text_separator title=”A varjúkirály (magyar népmese)” css=”.vc_custom_1583085635500{padding-bottom: 30px !important;}”][vc_column_text css=”.vc_custom_1583085966592{padding-top: 20px !important;}”]Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.

Volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony, s azoknak annyi gyermekük volt, mint a rostán a lik. Még vagy kettővel több.
A szegény embernek volt két ökröcskéje, s azokkal ő mindennap szántogatott. Hát egyszer, amint szántogat a mezőn, látja ám, akkora varjúsereg közeledik feléje, hogy még a napot is eltakarják. De egy közülük akkora volt, hogy a két szárnyából egyik az eget, másik a földet verte. S mikor odaért a szegény emberhez, az a nagy-nagy varjú leereszkedett. S mondja a szegény embernek:

– Jó napot, te szegény ember!

– Adjon isten, varjú! – köszön vissza az ember. – Hát hogy s mint?

– Nagy bajban vagyok én, szegény ember! Én vagyok a varjúkirály. Tudod-e te azt?

– Hát látom, hogy korona van a fején – feleli a szegény ember.

– Add nekem az ökröcskéidet – kéri a varjúkirály. – A háborúban voltunk, s a katonáim megéheztek, ennivaló kéne nekik.

– Hogy tudjam odaadni, felséges királyom – mondja a szegény ember –, amikor ez mindenem. Sok gyermekem van, s evvel keresem a kenyeremet.

Mindennap szántogatok.

– Egyet se búsulj! – vigasztalta a varjúkirály. – Ideadod az ökreidet, megeszik a katonáim, te meg holnap eljössz hozzám, arra lakom, ni – mutatta az utat a király a szegény embernek – s én neked egy zsák pénzt adok. Ha kell, még kettőt is.

Megvakarta a fejét a szegény ember, s gondolta magában, avval a zsák pénzzel tud ő venni nem két ökröt, még négyet, még többet is.

– Hát – mondja nem bánom! Itt a kezem, nem disznóláb! – Kezet fogtak. Megegyeztek. A varjúkirály katonái szempillantás alatt reászálltak az ökrökre, szőröstül-bőröstül fölfalták őket, s avval elrepültek.

Hazamegyen a szegény ember, s mondja otthon a feleségének s a gyermekeinek, hogy ni, mi történt, az ökröket megették a varjak.

– Ó, te szerencsétlen! – kezdett jajgatni az asszony. – Hát mit tettél? Lehet, hogy nem is igaz, lehet, hogy nem is volt az a varjúkirály. Most aztán jól nézünk ki. Se ökör, se pénz! – Az asszony elmondta a szegény embert ilyen-olyan ügyetlennek.

De az ember másnap felöltözött szépen, mint ahogy illik annak, aki a király elé járul, s elindult. Megyen, megyen, hát estére odaér egy disznócsordát őrző kanászhoz.

– Jó estét!

– Jó estét! – fogadja a kanász. – Hát hova s merre, szegény ember?

A szegény ember elbeszélte, hogy s mint történt a varjúkirállyal, s a a király megígérte, hogy ad neki egy zsák pénzt, s lehet, hogy még kettőt is. Azt mondja a kanász:

– Hallod-e, te szegény ember! Mondok én neked valamit. A király nem messze lakik. Eredj csak ezen az úton, ne térjél le. S ha odaérsz, akármit ad is a király, ha egy zsák pénzt, ha kettőt, te ne vedd el. Hanem az ágya fejénél fel van akasztva egy darálócska, egy mindent járó malmocska, azt kérjed! – Jól van. A szegény ember jól az eszébe véste a kanász szavait, s ment tovább.

Hát úgy hajnal felé lát egy tehéncsordát. Ott is odamegyen a gulyáshoz, kérdezősködik, hogy merre, hol van a király.

– Hát mi pontosan a király csordáját őrizzük – mondja a tehénpásztor -, a király itt lakik nem messze. Erről az útról ne térj le! De mért keresed, te szegény ember a királyt?

A szegény ember elmondta neki is, hogy mért keresi.

Azt mondja a tehénpásztor:

– Hallod-e, te szegény ember! Adok én neked egy jó tanácsot. A király bármit ad, te ne vedd, hanem az ágya fejénél van egy mindent járó malmocska, csak azt vedd el, azt kérd el tőle, semmi mást!

– Jól van, úgy teszek – ígérte a szegény ember, s avval elindult.

Reggelre oda is ért a királyi palotához. De ha hiszitek, ha nem, kacsalábon forgott az a palota. Nézi az ember erről is az oldalát, arról is az oldalát, mert az úgy forgott körbe, mint a szélmalom. Csak hát kacsalábon. Ahogy nézi jobban, látja, hogy fenn, a legeslegtetejénél van egy ablak, s onnan tekinget le a király.

Meglátta a szegény embert, s lekiáltott:

– Te szegény ember! Hajítsd neki a sapkádat, s mindjárt megáll ez a palota!

A szegény ember neki is hajította, s az abba a szent helybe megállott. Felsétált a lépcsőkön, odajárult a király elébe. Kérdi tőle a király:

– Ugye, csudálkozol rajta, hogy most nem varjú, hanem ember képében találsz? De itthon mindig így vagyok.

A szegény embernek fölszolgáltak mindenféle jó ételt, akkor azt mondja a király:

– Na, te szegény ember, ha jóllaktál, akkor kiméretek egy zsák pénzt vagy kettőt, és adok hozzá még lovat és kocsit is, hogy el tudd vinni.

Azt feleli erre a szegény ember:

– Felséges királyom, hagyja el! Egy kicsit hadd pihenjek itt, s beszélgessünk!

– Nem bánom – egyezett bele a király. Ott volt délutánig a szegény ember, s egyszer csak eléhozakodott a mondandójával:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem kell nekem a pénzed, mit csináljak én avval a sok pénzzel. Ha viszem hazafelé, megtámadnak a rablók vagy útonállók, s ellopják a pénzt, lehet, hogy még agyon is ütnek. Vagy ha hazaviszem is, rám fogják, hogy úgy loptam. Hanem én szeretném elkérni, ami felségednek a feje felett van, azt a mindent járó darálócskát.

Megmérgesedett erre a király.

– Azt nem adom senkinek! Akkor miből tartom el a katonáimat?

De a szegény ember addig könyörgött így, könyörgött úgy, hogy a király megsokallta.

– Itt van, nem bánom! – Leakasztotta a mindent járó darálócskát, s odaadta a szegény embernek, de előbb még kitanította: – Ennek csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám!

Megörvendett a szegény ember, megköszönte a királynak, a hóna alá kapta a darálócskát, s elindult hazafelé.

Hát ahogy megyen, meneget, már jó messze elhaladt a királyi palotából, amikor arra gondolt, ki kéne próbálni, igazat mondott-e a király. Hátha nem is olyan daráló.

Leült az árok szélére, odatette maga mellé a darálót, s azt mondta:

– Darálj, darálj, darálócskám!

Erre csak elkezdett, dur, dur, dur, darálni a darálócska, finomabbnál finomabb ételeket varázsolt elő, volt ott leves, hús, sütemény, pálinka, bor, ott a világon minden volt, még fagylalt is.

Mikor jóllakott a szegény ember, a maradékot össze akarta gyűjteni, s hát látja, hogy egy akkora kalapú ember közeledik feléje, hogy az embert nem is igen látja, csak a kalapját. Oda is ér az a nagy kalapú ember, s köszön:

– Adj’ isten, szomszéd!

– Adj’ isten!

– Hát tudja-e, kinek milyen kalapja van, olyannal köszön. Nekem ilyen van, s én evvel köszönök.

– Jól van – hagyta rá a szegény ember -, hova s merre?

– Én elindultam ország-világot járni. És kend mit csinál itt evvel a sok ennivalóval?

– Hát én itt csak úgy eszegettem.

– Aztán hol kapta ezt a sok ennivalót?

– Van nekem egy darálócskám, annak csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám, na, hát az darálta ezt a sok ennivalót. Jöjjön, egyen csak a maradékból! – A szegény ember megvendégelte a nagy kalapos embert, s ahogy esznek, egyszer azt mondja a nagy kalapos:

– Hallja-e, szomszéd! El kéne cserélnünk a kalapot a darálójáért. Ez meg olyan kalap, hogy aki felteszi, az láthatatlan lesz. Bármerre, bárhova elmehet, ha ebben a kalapban van, senki se látja.

Gondolkozott a szegény ember.

– Nem bánom – állt kötélnek, s elcserélte a kalapot a darálóért. Egyik ment egyfelé, a másik másfelé.
Hát alig ment egy hajításnyira a szegény ember, megbánta a dolgot, de mit csináljon?
Ahogy így megyen, szembetalálkozik újra egy emberrel, akinek egy jó nagy kampósbot volt a kezében.

– Jó napot, földi!

– Adjon isten! Hova s merre?

– Én megyek – feleli a kampós botú ember -ország-világot bejárni. És kend avval a nagy kalapjával?

– Hát – mondja a szegény ember – ez a kalap olyan, hogy aki felteszi, az láthatatlan lesz. Na és az a bot milyen?

– Ez a bot olyan, hogy csak azt kell mondani, üssed, üssed botocskám, s aztán elhúzza annak a nótáját, akire megharagszunk.

Gondolkodik a szegény ember, s megkérdi a földit:

– Nem cserélné el ezt a kalapot avval a bottal?

– Hát dehogynem, nem bánom – feleli amaz.

A szegény ember elcserélte a kalapot a bottal. Megvárta, hogy az ember a nagy kalappal jól elhaladjon, s egyszer csak rákezdi:

– No, te bot, most üssed, üssed, fussál utána, addig üssed, míg a kalapot visszahozod!

Ment s a bot egykettőre. Egyhamar utolérte a nagy kalapos embert.

– Ide a kalapot!

– Menj innen, te bot! Én téged elcseréltelek!

– Nem baj, de most a gazdám azt parancsolta, hogy hozzam vissza a kalapot, ide vele! – Azzal nekiugrott a földinek, s elhúzta a nótáját úgy, hogy adta, de már szívesen a kalapot, csak megszabaduljon a bottól. A bot reáakasztotta a kalapot a végére, s visszafutott a szegény emberhez.

Feltette a szegény ember a kalapot, s azt mondja a botnak:

– Na, te bot! Egy jó hajításra van egy ember, annál van egy daráló, most menjél utána, s azt is üssed, üssed, és hozd vissza nekem a darálót! –

Úgy is lett. A bot kopogott, egyhamar utánament, s mikor a darálós embernek a hátához ért, rákiáltott:

– Állj, meg, hej! Ide avval a darálóval!

– Menj innen, te bot, ezt én elcseréltem a kalapért! Ez az enyém!

– Adod vagy nem adod? – Azzal a bot nekiesett a darálós embernek, keresztül hosszába, nyakát, hátát, ahogy érte, úgy, de úgy elverte, hogy az ember elejtette a darálót, és futásnak eredt. A bot felragadta, s visszavitte a szegény embernek.

A szegény embernek így lett kalapja, botja, darálója. Jaj, hogy örvendett! Nemsokára hazaérkezett.

Otthon már erőst várták, mert éhesek voltak a gyermekek, s egy falás ennivalójuk nem volt.

Azt mondja a szegény ember:

– Ne búsuljatok, lesz ennivaló, hoztam egy darálót.

Felcsattant az asszony:

– Mi a fenét csináljunk egy darálóval, lóg itt elég a falon meg a spájzban.

– Na, várjál csak, asszony! – magyarázta a szegény ember. – Ez nem olyan daráló, gyere csak ide! – Letette a darálót az asztalra, s azt mondja a gyermekeinek: – Üljetek csak körbe itt az asztalnál mind! Te is, feleségem, ide! Én is. – Mind eltátották a szájukat, s várták, hogy most mi lesz.

Rákezdi az ember lassacskán:- Darálj, darálj, darálócskám!

Hát csak, dur, dur, dur, elkezdett a darálócska darálni. A gyermekek azt se tudták, mit csináljanak örömükben, az egyik táncolt, a másik a testvérét csókolta, a harmadik az apja nyakába szökött. Volt ott annyi ennivaló, hogy a kiéhezett gyermekek azt se tudták, mihez kapjanak. Tyúklábat egyenek, vagy tyúkfejet, netán combot vagy mégis inkább kolbászt, húst, esetleg töltött káposztát, rétest, hát ettek mindenből, ahogy jött. Mikor mindenki jóllakott, a maradékot összeszedték s eltették. Nem is volt szegénység többet sohase annál a háznál.

Igen, de meghallotta a Veres király, hogy a szegény embernek milyen darálója van. Gondolta magában, elmegyek én, s elveszem azt a darálót. Szólott a katonáinak, hogy induljanak, s vegyék el a szegény embertől a darálót.

A szegény ember ezt megtudta, kiállította a botot a kapuba, s azt mondta:

– Ha idegen ember jő, csak üssed, üssed, botocskám! – Úgy is lett. Ahogy a katonák jöttek sorban, a bot fejbe kólintotta valamennyit, halomra dőlt a sok vitéz. A végén már a király jött.

Na, erre a szegény ember szólt a botnak:

– Elég lesz, bot, nehogy baj legyen belőle!

Nem is ütötte a bot a királyt. A király pedig bement a szegény ember házába.

– Hallottam, te szegény ember, hogy van neked egy darálód, nosza, mutasd meg nekem!

– Meg én, felséges királyom, még meg is vendégelem.

A király s a testőrei is leültek az asztalhoz. Elővette a szegény ember a darálót, s mindjárt szólott neki, hogy darálj, darálj, darálócskám. Darált is az olyan királynak való ételt, hogy olyat a Veres király még sohase evett. Mind a tíz ujját megnyalta utána.

Na, ahogy így esznek-eszegetnek, egyszer csak jő a postás, hoz egy levelet a királynak. Olvassa a király, s úgy elborult az arca, mint a háromnapos esős idő.

Kérdi a szegény ember:

– Mi baj van, felséges királyom?

– Ó, te szegény ember, nem tudsz te ezen segíteni. Amíg én itt voltam, ellenség tört be az országomba.

– Hát azért – mondja a szegény ember – egy cseppet se búsuljon felséges királyon, maradjon csak itt! Majd én elintézem.

A nagy kalapot a fejébe nyomta, a botot a kezébe vette, s elindult a szegény ember a háborúba. Mikor odaért, pont az ellenség sűrűjébe, a csatatér közepére, azt mondja a botjának:

– Üssed, vágjad, botocskám! – Aztán a bot adta, kit elölről, kit hátulról. Úgy összeverte az ellenséget, mint tiloláskor a pozdorját az asszonyok.
Még hírmondónak se maradt belőlük egy se.

Na, amikor így készen volt, visszament a szegény ember, s jelenti a királynak:

– Felséges királyom, hazamehet, elintéztem az ellenséget.

A királynak örömében még a könnye is kicsordult.

– Jól van, szegény ember – hálálkodott – úgyis öreg vagyok, s utánam te leszel a király. – s ha hiszitek, ha nem, a szegény ember gyermekéből mind királyi gyermekek lettek akkor. Az öreg király odaadta a királyságát a szegény embernek, aki egész családjával odaköltözött a palotába. S aztán a szegény ember házával hogy mi lett, nem tudom, mert nem voltam ott mostanában.

Ha arra jártok, akkor kérdezzétek meg! Mert én úgy láttam, mint most. Itt a vége, fuss el véle![/vc_column_text][vc_separator css=”.vc_custom_1574939836144{padding-top: 10px !important;padding-bottom: 10px !important;}”][vc_column_text css=”.vc_custom_1583086035540{padding-top: 20px !important;}”]Közreműködött: Tekergő Meseösvény Egyesület
Foglalkozásvezető: Szabó Enikő, Fogarasi Zoltán
A sorozat együttműködő partnerei: Sebes Pál Általános Iskola, Torockó; Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda

Korábbi gyerekprogramjainkról információt itt talál >>[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]