János Zsigmond (Illusztráció: Wikipedia)
II. János, teljes nevén Szapolyai János Zsigmond István, közkeletű nevén János Zsigmond (Buda, 1540. július 7. – Gyulafehérvár, 1571. március 14.) Magyarország választott, de meg nem koronázott királya (rex electus non coronatus) 1540 és 1571 között, Erdély első fejedelme (Princeps Transsilvaniae et Partium Regni Hungariae eidem annexarum – Erdély és Magyarország hozzákapcsolt részeinek fejedelme).

Szapolyai János magyar király, és Izabella, I. Zsigmond lengyel király lányának fia. Még születési évében, 1540-ben a rákosi országgyűlés magyar királlyá választotta, a váradi béke ellenére, mely I. Ferdinándnak biztosította a trónt, így nem koronázták meg. Hatalma a keleti országrészre terjedt ki. 1541 május 25-én a török szultán Erdélyt a “fiának fogadott” János Zsigmondnak adta. Izabella 1551 tavaszán Ferdinánd elől, akinek hadai megszállták Erdélyt, Lengyelországba távozott, ahonnan csak 1556 szeptemberében tért vissza. Az országgyűlés János nagykorúságáig megbízta a királyi teendőkkel. Izabella 1559-ben hunyt el.

János Zsigmond Dávid Ferenc hatására vallászabadságot hirdetett és megszüntette a törvényes államvallást. Az 1568-ban összeült tordai országgyűlés kimondta a szabad vallásszabadságot, a templomok közös használatát, kiteljesedett a reformáció Erdélyben, és kialakult a négy elfogadott vallás rendszere. A magyar lett a törvényhozás nyelve. János Zsigmond igen művelt ember volt, nyolc nyelven olvasott és beszélt, szenvedélyes könyvbarát volt. Katolikusnak született, a reformáció hatására áttért lutheránusnak, később reformátusnak, s végül unitáriusként halt meg.

1566-ban Szolimán szultántól szövetséglevelet szerzett, amely tartalmazta Erdély számára a szabad fejedelemválasztás jogát. János Zsigmond az 1570-es speyeri egyezményben lemondott választott királyi címéről, és először használta az erdélyi fejedelem címet. Az egyezmény ratifikálása után négy nappal János Zsigmond 1571 március 10-én elhunyt. Sírjánál Dávid Ferenc búcsúztatta a dévai várban. Történelmi jelentősége, hogy Erdély számára kijelölte az utódai által is járható külpolitikai irányt: Erdély akkor élhet békességben, ha egyrészt a német, másrészt a török barátságát is bírja. Az ő fejedelmsége idején alakult ki a fejedelmi hatáskör, s a fejedelemség sajátos intézményei is ezalatt születtek meg. Uralma idején megszilárdult Erdély különállása a királyi Magyarországtól, és kialakult a török birodalomtól függő helyzete. 1570-ben a speyeri egyezményben lemondott a királyi címről, 1562-ben vérbe fojtotta az elvesztett nemesi jogaikért fegyvert fogott székelyek fölkelését. Uralkodása idején áttért a lutheránus, majd a református és végül az unitárius vallásra, elősegítve ezzel, hogy Erdélyben létrejöjjön a négy bevett vallás rendszere. Vele halt ki a Szapolyai család.

A vallásszabadság híve

Szapolyai János Zsigmond katolikusként nevelkedett, eleinte Buda várában, majd az ország fővárosának a törökök általi elfoglalása után Gyulafehérváron. Születése után kezdett terjedni a reformáció Magyarországon. Udvari orvosa, Blandrata György hatására előbb a lutheránus, majd a református hitre tért. Érett korában nagy hatással volt rá Dávid Ferenc, akinek hatására végül unitáriusként halt meg. Király létére is nagy türelemmel volt a más hiten lévők iránt, sokszor hangoztatta Dávid Ferenc szavait:

“Istennek képére és hasonlatosságára, jó cselekedetre újonnan teremtett emberek vagyunk, hogy Krisztus az igaz hit által mi bennünk lakozzék és az ő törvénye a mi szívünkbe beirattassék.
A hit Isten ajándéka, mely hallásból van, és a hallás Isten igéje által.
A hit szabadság nélkül csak bilincs, a lélek bilincse…
A szabadság nélküli, bilincsbe vert lélek csak pince-világosságban sínylődő színtelen virág.
A „bércre esett” fa a világosság felé törekszik, s így minden mellette álló fát túl akar nőni.
De egyszál magában emelkedik felfelé az ég felé, és nem elnyomva a mellette levőket.”

Történelmi tette, hogy megszüntette a hivatalos államvallást és vallásszabadságot hirdetett. Az erdélyi országgyűlés 1557. június 1-jén a lutheránus hitfelekezet emancipációja mellett kimondta, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de azt is, hogy az új felekezetek követői ne háborgassák a régi egyház, a római katolikus egyház követőit. 1566-ban azonban súlyosan korlátozta a katolikus vallásgyakorlatot az a törvény, amelynek értelemében a katolikus egyházi személyeknek el kellett hagyniuk Erdélyt. Az 1568-ban összeült tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot, és lehetőséget biztosított a templomok közös használatára. Az 1568. január 6-13. között megtartott országgyűlés döntése mérföldkő az emberiség történelmében, mert ekkor mondták ki először Európában a lelkiismeret és vallásszabadság törvényét. Ekként teljesedett ki a reformáció Erdélyben. Utódja, Báthory István uralkodása idején azonban a további hitújítást törvénnyel tiltották meg, és visszaállították a katolikusok szabad vallásgyakorlatát azzal, hogy engedélyezték számukra is papok tartását, sőt a jezsuiták is megtelepedhettek Kolozsmonostoron. Ilyen körülmények között szilárdult meg a “négy bevett vallás” rendszere, melyet manapság történelmi egyházaknak is neveznek.

Az Erdélyi Fejedelemség megszilárdítása

Miután a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, ezzel állt be a hagyományosan „három részre szakadt Magyarország” állapota. Valójában Magyarország nem szakadt részekre. Területének egy bizonyos hányada török fennhatóság alá került, a maradék viszont egyetlen Magyar Királyság volt, amelyben két király uralkodott, akik a ténylegesen birtokolt területeiket igazgatták, de az ország egységét sosem kérdőjelezték meg. A „Nyugati Magyar Királyság” és „Keleti Magyar Királyság” említése nem fedi a történeti valóságot, sokkal pontosabb az „egy ország, két király” megfogalmazás.

A keleti, Szapolyai által birtokolt területekből jött létre 1571-ben az Erdélyi Fejedelemség. II. János Zsigmond ekkor lemondott a rex electus címről és beleegyezett abba, hogy a jövőben csak a princeps címet használja. A princepsi cím kétféle értelmezésre adott módot. Egyfelől megegyezik az erdélyi vajdák 12. század óta használt címével, így Habsburg oldalról a speyeri szerződéssel azt akarták elérni, hogy Erdély kormányzója, a vajda jogilag a Magyar Királyság egy tisztviselője legyen, akinek a magyar király az ura. Az Erdélyi Fejedelemségben azonban a princepsi címet fejedelemként értelmezték és szuverén méltóságként alkalmazták.

János Zsigmond 1566-ban I. Szulejmán szultántól ún. szövetség-levelet (athnáme) szerzett, amely tartalmazta Erdély számára a szabad fejedelemválasztás jogát. A szultáni legitimáció azonban nem állt összhangban a magyar érdekekkel. Erdélyi részről az athnáme érvényét vesztette a speyeri szerződéssel. E szerződés alapján alakult ki a történelmi Erdéllyel nyugat felől határos, ahhoz csatolt vármegyékből a Partium.

II. János személyének történelmi jelentősége abban áll, hogy Erdély számára kijelölte az utódai által is járható külpolitikai irányt: Erdély akkor élhet békességben, ha egyrészt a német, másrészt a török barátságát is bírja. Az ő uralkodása idején alakult ki a fejedelmi hatáskör, s a fejedelemség sajátos intézményei is ekkor születtek meg. Uralkodása alatt a törvényhozás nyelve a magyar lett, az erdélyi országgyűléseben a rendek tagjai gyakran magyarul beszéltek, sőt az ő idejében egyes törvényeket magyar nyelven fogalmaztak meg.
Neki is köszönhető, hogy az erdélyi rendek – melyek halálakor már többségében protestáns hiten voltak – 1571-ben a római katolikus hiten lévő Báthory Istvánt választották meg Erdély fejedelmének.

/Forrás: Arcanum.hu, Wikipédia/

Részteles történelmi háttér, tanulmányok: Erdély története három kötetben >>